Kató szerint a világ (Port-au Prince, Haiti fővárosa testközelből)

Főoldal  /  Haiti  /  Jelenlegi Oldal

haiti-port-au-prince

 

Kedves Naplóm!

Megérkeztünk. Íme, a harmadik világ. Megpróbálom elmesélni hogy néz ki Port-au Prince, de be kell csuknod a szemed. Amúgy leírhatatlan… Fent kék ég és tűző Nap. Lent meleg és tömeg. Rendíthetetlen és mozdulatlan káosz. Az autók össze-vissza állnak az úton, mindenki más irányba akar menni. Kiabálnak, rágnak valamit, köpködnek, dudálnak. Közben gyalogosok és motorosok a keletkező résekben, szintén minden irányból és minden irányba jönnek-mennek. Koldus gyerekek a szélvédőn, „gimmi a dollar”, mondják. Nem mozdul sem a forgalom, sem a levegő. Mi csak bámulunk ki a kocsi ablakán. Látom a hegytetőn a házat, ahova tartunk. Légvonalban 500 méter, valójában háromórányi út.  A városban mindenfelé ENSZ békefenntartók vannak. Teherautókról és tankok tetejéről néznek ránk nyakig felfegyverkezve. Mindent keltenek bennem, csak békét nem.

A dugó nagyjából annak köszönhető, hogy az összedőlt házak romjai még mindig ott hevernek az utakon. Nincs hová elhordani a törmeléket. Az emberek az utcán élnek: ott esznek, ott mosdanak és végzik el a szükségleteiket, a kutyák és disznók szintén az utcákon, a szemétdombok tetején lakmároznak. Az ENSZ osztásokat szervez, ahol az ebédet műanyag dobozokban osztogatják, amik azután ott hevernek mindenhol, mert ugye mit kezdenének itt a műanyaggal? Van egy csatorna itt a városban, ami már megtelt szeméttel. Minden megy egyenesen a Karib-tengerbe.

Ma voltunk piacon. Ez még egy nagy élmény volt. Először is mindenki árul, és mindenki azt, ami eszébe jut. Egymás mellett egy soron piros napernyők alatt hús, cipő, konzerv, gyümölcs, fénymásoló, telefon. Rohad, aminek rohadnia kell, legyek másznak azon, amin legyeknek kell másznia. Iszonyat tömeg, hihetetlen lárma és szag. Itt nem mertem fényképezni, mert mi voltunk egyedül fehérek, csak siettünk a sofőr után, eltűntünk egy összetákolt sufniban, ahol ugyan csak cukornádat árultak, mi mégis ott vettük meg a tésztát, olajat, vizet, szappant. Valószínűleg az árusunk megvette a szomszédoktól és aztán eladta nekünk. Minek is mennénk máshoz, mikor egy helyen is megkapunk mindent?

Az utcai verekedések még mindig általánosak, azaz mi mindennap látunk egy kis összecsapást, vagy azt, hogy a rendőrök épp leterítenek valakit a földre. Biztonságos helyen lakunk, őrzik, de azért ma is volt egy verekedés épp mellettünk, ahol egymásnak mentek vagy négyen és az egyik előrántott egy pisztolyt…, mondtuk a sofőrnek a kocsiban, hogy “Ale, ale!” – nyomja neki, mert ő megállt nézelődni, hogy na, ebből mi lesz.

Hétvégén letévedtünk a tengerpartra, ahol karibi kék a víz. Gyakorlatilag egy másik országba csöppentük. Étterem a parton, fürdőző emberek és amilyen szerencsénk van, kitörő kolera járvány. A tengerparti “étterem”, teszem hozzá, azért nem a Gundel, inkább Balatonaliga-alsó. Műanyag székek vannak kirakva műanyag asztalok köré, amit pokróccal terítenek le. Az asztalok nagyon szorosan sorakoznak. A sütödék egymás mellett állnak egy kicsit távolabb. Jobb, ha nem látjuk, hogyan készül a hal. Mobilon kell felhívni a sütödést, aki megjelenik az asztalnál. Kolduló gyerekek az asztal mellett és kutyák alatta. Nincs semmilyen közvilágítás, azaz, aki hat után kapja meg az ételt, annak tök sötétben kell megennie. Közben pár asztalnál verekedés, veszekedés hallatszik: 10 haiti gourd-on, vagyis negyed dolláron. Az asztalok között zenészek sétálnak és állnak meg mindenhol, ahol fehér ember ül, hogy elhúzzák a nótáját. Leküzdve a szálkákat, a koldusokat és a kutyákat, szép lassan elindultunk vissza Port au Prince mocskába és zsivajába. Ha most nem visz el minket a kolera, akkor már csak Thomas, a hurrikán csinálhat ki minket a hétvégén, de még az is lehet, hogy élve hagyjuk el a szigetet.

Az árvaházakban nagyon szerény körülmények között élnek a gyerekek. Azok az intézmények, ahova mi járunk, már léteztek a földrengés előtt is, de a katasztrófa után sokkal több gyerek került be, mint ahány férőhely volt. Összedőlt épületek, már csak az alapok látszanak. Ott alszanak a gyerekek az egykori falak romjai között, a szabad ég alatt. Nem hogy ruhájuk vagy cipőjük, még ágyuk sincs. Az intézmény vezetője maga is egy sátorban lakik, mégis a terveiről beszél, a jövőről olyan optimizmussal, mintha nem 200 gyereket etetne napról napra ki tudja miből. Tűnődve és csodálva nézem őt. Talán ez az, amiről Jézus is beszél a Máté 6:26-ban: „Tekintsetek az égi madarakra, hogy nem vetnek, nem aratnak, sem csűrbe nem takarnak; és a ti mennyei Atyátok eltartja azokat. Nem sokkal különbek vagytok-é azoknál?”

Hálás vagyok, hogy Isten megmutatta a nyomort, majd azt is, hogyan lehet itt, ilyen körülmények között új életről álmodni. Amikor fiatalokkal beszélünk az árvaházakban vagy a templomban, akkor abban a beszélgetésben, azokban a szemekben remény és jövő van. Hisznek, akarnak, álmodnak. Remélem, akkor is megtartják lelkes, pozitív hozzáállásukat, ha felnőnek, és hiszem, hogy el tudnak indítani valamit ebben az országban, valamit tenni, amitől életek változnak meg. Nagyon jó lenne, mert akkor mi is azt éreznénk, nem voltunk itt hiába…

 

 

Fellegi Kató